Egy hetes is elmúlt már a Tótisz-mém.
Látjátok, gyerekek, ezért ne legyetek hülye faszok. Mert megjárjátok!
Az Angelina féle legbombing vicces volt, Balotellit utáltam, Schmitt bolgármester úr meg sokkal többet érdemelt volna (pl. egy faszkorbácsolással kombinált Ungarische bukkakét a melegolimpikonoktól)...
Na de!
Múlt héten megérkezett idei kedvencem! Az internet sokat emlegetett demokratikus törvényszéke bölcs ítéletet mondott és igazságot szolgáltatott, végre ténylegesen az érdemek szerint. És az érdem – a biblikus pálfordítás esetéhez hasonlóan – ezúttal sem a tett (ami, mit ad Isten, szintén egy fordítás), hanem a lelepleződésre adott reakció. És, mit ad Isten, ez is csak a miénk. Annyira magyar…
Ugyanis, akárhogy nézzük, a piros sehogy sem zöld, a kutya nem macska, ahogy a lófasz nem furulya, majom segge nem duda, se nem nyíló rózsabimbó, a Kings of Leon pedig nem Oroszlánkirály. Pont. Ellenérv nem elképzelhető. Kivéve persze itt, nálunk, ahová a beteg önérzet és a lappangó komplexusok miatt a korai ’60-as évek óta sem jutott el a Kennedy-effektusnak nevezett jelenség híre. Ahol ezért a bevett kommunikációs módszerek értelmében az öszödi böszéd az „őszinteség leplezetlen megnyilvánulása” a mérhetetlen aljasság lelepleződése helyett; a szervezett különbuszokkal hozatott, birkanyájszerűen vonuló nyugdíjasok békemenete az Operabál előtt tüntető megannyi fiatal jogosan kérdőre vonó megmozdulásával szemben pedig „a helyreállt demokrácia győzelmének igazolódása” az embertömegek gátlástalan megvezetése helyett; és azt hiszem, ez a leghosszabb mondat, amit életemben leírtam, úgyhogy összefoglalnám röviden:
A jó kurva anyátokat!
Az egyetlen adekvát válasz, Mr. Teas, a „köszönöm, hogy felhívták figyelmemet a hibára, bocsánatot kérek érte, következő kiadáshoz javítom”. Mire az olvasók: „semmi gond haver, hülye vagy, előfordul.”
Milyen a lelkivilága annak az embernek, aki egy, a fentitől akár csak nüansznyival is eltérő választ ad, annak ellenére, hogy e-mail interjúról van szó, ahol alaposan átgondolhatja, mit írjon le?! Ennek feltárásához a pszichológia – biológiai alapokra helyezve – első körben az idegrendszeri működés elemzését kínálja. Ránézésre Tótisz András kifejezetten férfinak tűnik, ami bal agyféltekei dominanciát feltételezne, ahol ugyebár a formális logika műveletei honolnak. Ha ennek megfelelő klasszikus szillogizmusok meglétét tételezzük a fejében, könnyen kikövetkeztethető, milyen premisszákból indította külső szemmel valószínűtlenül groteszk tagadását:
p1: A Kings of Leont Oroszlánkirálynak fordítottam.
p2: Kiderült, hogy létezik egy Kings of Leon nevű zenekar.
p3: ?? (A megfejtendő premissza helye, ami a fenti kettővel konjugálva a lenti konklúzióhoz vezet.)
q: A Kings of Leon az Oroszlánkirály.
Milyen axiómát takarhat p3, ami felülírja a nyilvánvalónak tűnőt (ti. hogy a Kings of Leon nem az Oroszlánkirály)? Egyetlen megfejtést tudok csak elképzelni:
p3: Mindig igazam van, soha nem tévedek.
Profi íróként, az árnyalt jellemfaragások empatikus szobrászmestereként nyilván tisztában van az átlag, tévedni tudó polgár alábbi előfeltevésével is:
p1’: Csak az Isten tévedhetetlen.
E mellé próbálta tehát saját determinisztikus premisszáját beilleszteni, amely az adott arisztotelészi szillogizmusban a „p2’” jelölést kapja:
p2’: Tótisz András tévedhetetlen.
Amiből egyenesen következik a végső igény:
q’: Tótisz András az Isten.
Az internetes közösség tagjai tehát tulajdonképpen nem cselekedtek mást, mint amit annakidején Jézussal tettek igazságérzetükben sértett földijei: megbüntették a – vélt vagy valós – istenkáromlásért. Kommentjeikkel megostorozták, kacska álfordításokból fonott töviskoronát illesztettek fejére, felé írták, hogy ATCH (Andreas Totis Chucknorris Hungarorum), majd felfeszítették a végtelen blogoverzum keresztjére, amin ő – annak rendje és módja szerint – megpusztult. Satnya rajongótábora sírba helyezte, és most a hozzám hasonló őrök próbálnak vigyázni rá, nehogy feltámadjon harmadnapra, mert népünknek pillanatnyilag önjelölt, nárcisztikus megváltókra van a legkevesebb szüksége.*
Őszinte leszek: nem szándékozom a közeli jövőben elolvasni A szürke ötven árnyalata c. regényt, ahogy a távoliban sem. Mivel a bestsellerek fő funkciója a szórakoztatás kéne, hogy legyen, nem pedig a felidegelés, ezért pár Coelho-mű végigrágása után bizton állíthatom: a bestsellereknek nem képezem célközönségét. (Kivétel talán a Biblia.)
Viszont, mivel kiderült, hogy a műfordításhoz sem jellemre, sem pedig komolyabb nyelvtudásra nincs szükség, úgy döntöttem, abba én is belevágok, és kedvenc country zenekarom, az ausztrál The Beards (ejtsd: „birdz”, azaz „A Madarak”) dalszövegeivel kezdem el megmászni Jákob lajtorjáját. Két sorral már elkészültem:
2:25-től: „Egyszer volt egy kanyar, amit Kings of Leonnak hívtak, de leborotválták a szakállukat… és most már OROSZLÁNKIRÁLYNAK hívják. Ó igeeen, annak a bizonyos gennyesneeek, annak a szarosnaaak, annak a gennyesnek…”
*A szóban forgó keresztény rock zenekartól ezúton is elnézést kérek a blaszfémiáért!
